Ki voltam? - 09.

Sziasztok,

Nagyon régen volt rész, amit nagyon szégyellek, és nem kérem, hogy értsétek meg. Azonban büszkén jelentem, hogy többé.kevésbé kilábaltam a saját kis depressziómból, a bipolaritás néha jön, de az van, el kell viselni. gyógyszer nélkül csinálom, büszke vagyok xD.

Jó olvasást!

xXx. Alice

2005. november

Először nem akartam nyomozó lenni, annyira elvarázsolt a saját tudásom. Egy hűtött laborban dolgoztam, fehér köpenyben, és egy év utáni valami dirigáló pozíciót is kaptam. Az egész végtelenül kiszámítható és könnyű volt. Akkoriban kicsi helyreálltak a dolgok. Máig úgy gondolok a helyszínelő múltamra, hogy ha az maradok, talán nem siklik ki minden 2013-ban. 

De kisiklott. Egy idő után felkértek, hogy a bűnügyin dolgozzak helyszínelőként, ami máris több izgalmat jelentett. A balesetek egyhangúsága helyett elvarázsoltak a bűnügyek. Tudtam, hogy nem fognak csak úgy berakni nyomozónak ennyi idő után, így Ordassy-hoz fordultam. November 14-én találkoztunk egy hangulatos kis pesti kávéházban. Mire odaértem, Ordassy már megrendelte a saját ki kávéját és „illedelmes” módra már majdnem el is fogyasztotta a saját krémesét. Mindig mondta, hogy mennyire dolgozott volna Hoover irodájában, én pedig mindig mondtam neki, hogy akkor talán több tiszteletet kellene tanúsítania. Erre ő mindig közölte, hogy az egóm az egekben, és hogy lesz erre még szükségem.

Lehuppantam mellé a bokszba. A mellettünk álló asztalnál egy férfi dohányzott, a füstje az arcomba csapott. Utáltam a füstöt, egyszerűen kikészült tőle a szemem, valamint a szaga beleégett az orromba, és nem hagyta működni a tüdőm. Ordassy elhessegette magunk körül a cigi melléktermékét, és előredőlt.

Gondoltam, hogy hamarosan megkeresel, és bevallod, hogy a helyszínelés nem a te hivatásod. 

Ez így van. – nem volt kedvem ellenkezni. Jól tudtam, hogy nyitott tenyér előtte a gondolatvilágom, minden, amit csak érzek. Először zavaró volt, de aztán megtetszett, hogy valaki tud segíteni, foglalkozni velem. 

Sokat gondolkoztam rajtad, Kitti. – vakargatta az állát. – Jól hallgasd meg, amit most mondok. Mindig tudtam, hogy te a mocskot fogod kajtatni. Egyre jobban húzol a bűnügyek felé, és megértelek. Sőt, tudtam. Tegnap bent jártam a kapitányságodon, és beszéltem egy bizonyos Bíró Szilárddal. Megkérdeztem, hogy milyen gyorsan tudna neked egy olyan ajánlót írni, amilyennel rögtön bekerülsz a gyilkosságira. Jól figyelj. Onnan most felállt egy hatvanas a székéből, és a rendőrség még az alkalmazottai körében sem dobta piacra. Engem kérdeztek meg, kit mondanék. Ha nem téged mondtalak volna, már nem lennénk itt.

Ez azt jelenti, hogy én gyilkossági nyomozó vagyok? – kérdeztem, talán kissé hangosabban a kelleténél. Többen felém fordultak, de eltakartam az arcom, így egy idő után megunták.

Igen. Azt. Most viszont figyelj ide. Egy csomó ötvenes cukrosbácsi közé dobtunk be ezzel, úgyhogy hallgass. Ott lesz a főnököd, Kajtai. Kajtainak nincs családja, kiöregedett zsaru, aki egész életében férfiak között dolgozott, egy nőt nem lát, max a buszon. Nem kell tőle félned, de mindenképpen tartsd meg a két lépést. Nincs nagy testi fölénye, dagi, de nagyon eszes fickó, ezt mindenképpen jegyezd meg. 

Na álljon meg a fáklyás menet! Mi leszek, eszkortlány, vagy gyilkossági nyomozó?

Ebben a munkában néha lehetetlen megkülönböztetni a kettőt, Kitti. Szóval, Kajtai társa Horváth, aki egy kicsit csendesebb, normálisabb, úgyhogy mindenképpen feléje hajolj, ha van valami. Veled Viktor fog dolgozni, aki szintén Horváth, de valahogy meg kell különböztetni őket. Kassai az utolsó, aki veled fog dolgozni, őt Kajtaihoz hasonlítanám. Mind cigarettázik, levegőt nem fogsz kapni, de azért ez nem egy rossz ugródeszka, ha úgy vesszük. 

Ordít a tüdőm. – sóhajtottam.

Ezek hallatán az enyém is ficánkol. – értett egyet.

Szóval november közepén megkezdtem a munkám, mint gyilkossági nyomozó. Ez sokban megváltoztatott: külsőben is. Ordassy kiemelte, hogy fontos, hogyan is nézek ki, így azóta zakóban jártam, inggel, szolgálati autóval. Kiengedtem a hajam, sminkeltem magam, hátha ezzel lesz valami tekintélyem. Lett. 

Nem sokat dolgoztunk. Mármint, nem sok gyilkosság volt. Inkább papírmunka, az viszont csak nyolctól négyig. Ez valami monoton rendszert hozott az életembe. Hasonlóan a helyszínelői munkához, itt is csak úgy voltam. Hosszú szüneteket tartottam, kevés munkával, és arról fantáziáltam, mi lenne, ha nem én kajtatnám a bűnözőket, hanem éppenséggel utánam loholna a törvény. A karaktert, aki a fejemben járkált, Katának neveztem el: képtelen volt társas kapcsolatok kialakítására, boldogtalan volt és negatív, de mindig ki tudta magyarázni a tetteit. Izgalmas volt az ő fejével gondolkozni, mentsvárul szolgált a folyamatos egyhangúság elől.

Egyszer történt, hogy éppen az aktaraktár előtt sétáltam el, amikor megláttam, hogy pakolnak át az új, nagyobb irodába. Önzetlenül ajánlottam fel a segítségem, majd hátramentem, és őrült módjára kezdtem kutakodni a gyújtogatási ügyek között. Nem tudtam sem az esetszámot, sem semmi érdemlegeset, csupán az évszámot. ’91.

Nem volt sok ügy abban az évben. Hamar a kezembe vehettem azt a bizonyos aktát, amely elején a „#06137506621” szám díszelgett. Tudtam, hogy az az, amit én keresek. Körülnéztem, majd sóhajtva nyitottam ki.

Az első oldalon hatalmas piros pecsét díszelgett: „Titkos, nemzetbiztonság által zárolt”. Tudtam, mit jelent az, ha valamit a nemzetbiztonság zárol. Terrorista, vagy terrorizmussal kapcsolatos akciót.

Akkor, ott, eltört bennem valami.

Ki voltam? - 08.

Sziasztok,

Mivel az előző rész nagyon rövid lett - igazából ne haragudjatok miatta, mivel ha esetleg könyvben jelenne meg, akkor úgyis az egész prológus egy lenne, így meg szét kell szednem - így most hamarabb hozom a következőt. Remélem tetszeni fog nektek, kommentben várom a véleményeteket, építő kritikákat! 

xXx Alice

2004. november

Szerettem helyszínelő lenni. Oké, akkor, novemberben még csak egy hónapja töltöttem be ilyen posztot, de máris megszerettem. Egy két hónapos kémiai, fizikai, biológiai képzés állt mögöttem, de egy új végzettséggel a kezemben máris boldogabbnak éreztem magam. 

Szerettem helyszínelni. Olyan raj volt, amikor a kis helyszínelős táskával bevonultunk a sajtósok előtt, és már mondtuk is, hogy mi történt. Volt az egésznek egy varázsa, amit a tudásom adott: egész életemben a tiszteletre vágytam, és most tiszteltek. Adtak a véleményemre, nem kételkedtek a szavamban. Ledobhattam magamról a megbélyegzést, miszerint kisiklott életű árva vagyok. 

Azonban elégedetlen voltam. Persze, világéletemben úgy neveltek, hogy sose elégedjek meg azzal, ami van, hanem többet akarjak. Vagyis, ez körülbelül azt jelentette, hogy nekik semmi sem volt elég, én meg voltam olyan ostoba, hogy elég akartam lenni nekik. Kell azt mondani, hogy sosem sikerült?

A buszon ültem, a fülemben egy Train-szám ordított. Nem érdekelt túlságosan, mennyire hallják a mellettem ülők, meg eleve a többi ember sem érdekelt. Akkor még senki sem voltam: busszal jártam dolgozni, nem volt se kocsim, se rendes lakásom, mivel azt is béreltem. Viszont helyszínelésben jó voltam. Meg egóm is volt.

- Törpényi. – vettem fel a zsebemben rezgő telefont.

- Kassai. Baleset az M-0-on. Itt tud lenni tíz percen belül?

- Az M-0-on? – kérdeztem vissza hitetlenül röhögve.

- Nem, a kapitányságon. – közölte azzal a szkeptikus „maga buta!” hangsúllyal, de az a helyzet, hogy ebben a munkában ezt mindig meg kell kérdezni. Ha nem tisztázod az elvárásokat, még a végén a csillagokat is le kell hoznod az égről. 

- Megoldom. – közöltem magabiztosan, és letettem. Kapaszkodva előresétáltam a buszsofőrhöz, és felmutattam neki az igazolványom. – Milyen gyorsan tud beérni a BRFK-hoz? – támaszkodtam meg egy vascsőben, és megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban nézni rá.

- Hét perc. – mondtam, de láttam rajta, hogy be van rezelve.

- Az jó, mert a főnök tíz percet adott. – válaszoltam. Kisvártatva el is fordult, és nem sokkal később meg is érkezett a buszmegállóhoz. Vigyorogva köszöntem neki, és az épület előtt álló rendőrautók egyikébe már be is pattantam, hogy mehessünk helyszínelni.

A kocsiban ülők persze hülyének néztek, mire a sofőrünk gondolkozni kezdett.

- Erre hogyan jár busz? – egyszerre mindenkinek leesett a tantusz.

- Törpényi, te eltérítettél egy buszt? – kérdezte a hátul mellettem ülő tiszt.

- Egyesek a repülőket szeretik, de a buszpályaudvar nem szövetségi hatáskör. – válaszoltam frappánsan. A négy közrendőrnek tetszett a vicc, röhögtek is rajtam, de a tisztet nem hatotta meg a humorom.

Az autópályán elég nehéz volt eljutni a baleset helyszínéig, főleg hogy a mentő és tűzoltóautók elsőbbséget élveztek. Ahogy kiszálltam a kordon mellett, a hűvös reggelen magamra terítettem a hatalmas „Törpényi – BRFK” feliratú sötétkék dzsekit és vigyorogva álltam a bemutató autósok középső ujjas mutogatásait, valamint a roppant szellemes beszólásait. Nem sok maradt meg, az évek folyamán sokat kaptam, de egy igazán. „Sarokra vele, ne útszélére!”

A kocsik hatalmas sorban torlódtak össze, az autósok pedig folyamatosan türelmetlenül dudáltak ránk, de mindez nem zavart. Élveztem. Akkoriban még nagyon kevés nő volt, a helyszínelők között is jobbára férfiak, így történhetett meg, hogy annál a balesetnél én voltam az egyetlen helyszínelőnő. Az autósok szeme kiguvadt, én pedig élveztem a figyelmet. 

A férfi kollégák először hihetetlen elutasítóak voltak, úgy viselkedtek, mint a kisgyerekek, de a legtöbben gyorsan rájöttek, hogy jófej vagyok. Beszélgettek velem, mondták a disznó vicceiket, elhívtak inni is. Már-már szokásnak számított, hogy ha valaki meglátta a kabátom hátán lévő sárga feliratot, már röhögött is, és tudta, hogy ez bizony vicces lesz.